28. nap Sarria - Portomarin

A tegnapi nap testileg és lelkileg is kimerített. Az éjszaka nem volt elég, hogy lelohadjon a talpaim dagadtsága. Hála a csodás Salamon bakancsnak, nem fájt a lábam, ahogy belebújtam.
Világosban akartam indulni, de nem bírtam kivárni, 7 előtt pár perccel útra keltem. Szinte egymást érték a falvak az úton. Közben megnőtt a tömeg is, mert Sarria után kezdődik a rövid Camino (vannak, akik csak ezt az utolsó 100 km-t gyalogolják végig).
Nagyon zavart a harsány tömeg. Hiába maradtam le, jött a következő hullám.
Peruscallo egyik fogadójának a kertjében sok üres asztal volt. A legszélső mellé letelepedtem, hogy egyek egy kis bagettet mackósajttal. Keresem a bicskám. Nincs meg. Nagyon elkeseredtem. Még ki se hevertem ezt a veszteséget, amikor a pincér elzavart, hogy ha nem fogyasztok, ne üljek ide. Eddig egy helyen se kifogásolták, ha megpihentem pár percre. Fogtam a cókmókom és egy kőkerítésre tettem, állva ettem, közben néztem az üres asztalokat és székeket… (Lefotóztam a fogadót.)
Mikor elindultam, a megalázottságtól könnyek tolultak a szemembe. Sirattam a bicskám és az emberi méltóságom. Próbáltam megérkeztetni és elengedni az érzéseket, amikor jön szembe két rendőr. Aztán kb 200 méter múlva egy fura autó mellett két talpig sárga védőruhába öltözött ember áll az úton. Ahogy elhaladok mellettük arra leszek figyelmes, hogy egy fekete kukászacskóba csomagolt hátizsák és mellette egy bot hever a földön. Infarktus. Az végez sok zarándokkal.
Ma nem tudtam örülni a szépnek. Próbáltam apró részleteket fotózni: pókhálót a harmatban, virágokat, de nem lett sokkal jobb a lelkem. Morgade, Ferreiros, Mercadoiro és Villacha érintésével értem Portomarinba. Attila újra utolért. Jó volt vele kicsit beszélgetni, majd az utolsó métereken Mirjam köszönt rám, a spanyol zarándoknő, akivel a legtöbbet beszélgettem az úton. Készítettünk egy közös fotót, hátha nem látjuk többet egymást.
– Csoda és Cselekvés. Erről eszembe jut a Refi (Debreceni Református Kollégium), ahol gimnazista voltam, s a homlokzat felirata, amire naponta többször feltekintettem: Orando et laborando! (Imádkozzál és dolgozzál!)
– Isten tud Csodát tenni, az ember tud Cselekedni. És imádkozhat a Csodáért.
– De mi is a Csoda? Ha rosszul mennek a dolgok, Csodának érzem, ha végre valami apróság sikerül. Ha túl jól mennek a dolgok, a nagy Csodákat is természetesnek veszem.
– Legyen szemem észrevenni az apró Csodákat! Ne akarjak én Cselekedni, ha Csodára van szükség, de ne várjak a Csodára, ha valamire képes vagyok. Tudjam felismerni a helyzetet! Tudjam elfogadni! És még egy! Higgyek a Csodákban, a nagy Csodákban is!!!
Holnap Palas de Rei következik. 25 km.
Szavaim: Békesség, Emlék.
Szép estét kedves Camino Családom!