31. nap Nap Arzúá - O Pedrouzo

Először indultam olyan későn (7.47), hogy mire kiértem a városból, majdnem felkelt a nap. Csak úgy hömpölygött a tömeg. Folyamatosan próbáltam lemaradni, de újratermelődött. Mozgássérülteket is toltak kerekesszékekben. Jó volt látni ezt! Igyekeztem pozitívan állni a sokasághoz, s egyes embereknek látni a zarándokokat, nem egy csordának. Nehezen ment, így egyre inkább a természetre figyeltem.
Az eső megadta magát a ki-kisütő – és olyankor igen erős – napsütésnek, a fák viszont izzadtak.
Rengeteg szépséget fedeztem fel, ezért sokat fotóztam, hogy tudjam majd felidézni az élményeket. Annyi féle fa él itt békésen egymás társaságában…
Macskaetetés ma is volt.
Enni egy kőkerítésen sikerült a tegnapi ebédem (pizza) maradékát.
Kétszer tudtam pecsételni is.
Unokámmal majd egy km-en át együtt sétáltam virtuálisan a WhatsAppon, és pont akkor találkoztam a csacsival.
Állomásaim: A Calzada, A Calle, Salceda, O Emplame, Santa Irene, Arúa, Pedrouzo.
Csodás nap volt. A buja tuják illata, a mediterrán növények titokzatos különcsége, a biodiverzitás már-már zavarba ejtően pazarló bőkezűsége és a fogyó km-ek felkavaró érzése, hogy lassan vége, ami egyben öröm és megkönnyebbülés is , furcsa lelki koktélt eredményezett, ami egyfajta módosult tudatállapotba ringatott. – Család, Édesanyàm, Édesapám. Szándékosan fotóztam le a magányos pitypangot és a “nagycsaládost”. A képek hangulatában benne van az az érzés, milyen az ember egyedül, és milyen, ha körülveszi egy közösség. Még a ködben is mennyivel vidámabb társaságban lenni!
– Nekem kamaszkori álmom volt, hogy sok gyermekem legyen. Végül három lányom és egy fiam születhetett. A legcsodálatosabb dolog, ami történt velem életemben az, hogy négyszer is életet adhattam. Óriási boldogság, ha sikerül egy asztalhoz ülni úgy, hogy minden gyermekem ott van. Persze már párjukkal, gyermekükkel. Egyelőre 9-en vannak, de Emma unokámat követi október közepén, majd február végén születő két fiúunokám, s máris 11 főre kell főzni, teríteni.
– Édesanyámtól – akit 16 éve vesztettem el – tanultam, hogyan illik vendéget fogadni, megadni a módját, még ha az a Családom is. Az ismerősen finom falatok közösséget formálnak. Az asztal körül elkezdődik az a fajta beszélgetés, amilyen csak azok között működik, akik “egy alomba tartoznak”. Nehéz a mai világban összehozni, hogy hiánytalan legyen a társaság, ezért még jobban felértékelődik minden együtt töltött perc.
– Furcsa átvenni a stafétabotot egy olyan Édesanyától, akinek a vasárnapi ebédjei művészeti alkotások voltak. Úgy érzem, sosem érek a nyomába, de ez rendben van így, mert jó kimondani: “Most látom, milyen óriás ő!”
– Hála Istennek 84 éves Édesapám, aki már dédpapa, teljes testi és szellemi frissességben ülhet velünk az asztalhoz. Mekkora áldás, hogy a dédunokái személyesen tőle hallhatnak történeteket, melyeket minél korábban kapnak ajándékba, annál inkább formálják személyiségüket.
– A Családot nem választjuk, de összetartjuk minden körülmények között! Kell egy olyan csapat, amiben nem cserélnek le akkor sem, ha épp nem vagyok formában, ahol számítanak rám, és ahol számíthatok a többiekre.
– Büszke nyugalommal figyelem, ahogy felnőtt gyermekeim egészen különböző élethelyzetekben összezárnak, s egyéni kompetenciáikat bevetve, kapcsolati tőkéjüket mozgósítva tartják meg egymást. Büszke vagyok, hogy ilyen emberekké váltak, nyugodt vagyok, hogy ha én nem leszek, Ők lesznek egymásnak, hálás vagyok Édesanyámnak és Édesapámnak, azért a lelki és szellemi örökségért, ami nélkül nem sikerült volna középső láncszemnek lenni.
Holnap célba érünk, Santiago de Compostella vár ránk! 19 km, a végén emelkedővel. Jó esetben csak egy-két zápor búcsúztat sírva minket.
Szavaim: Kitartás, Elköteleződés.
Köszönöm, hogy ezen az úton a Családom vagytok!